Sok minden történt az elmúlt másfél évtizedben:
- A világ geopolitikai szerkezete megváltozott – nem utolsósorban amiatt, hogy egyre gyakrabban fordulnak olyan érdekérvényesítési módszerekhez, amelyeket valójában leküzdöttnek tekintettek;
- A világgazdaság szerkezete új erősségeket és gyengeségeket tár fel a globalizáció előrehaladtával;
- A régóta fennálló együttműködések félreérthetetlenül a lazulás jeleit mutatják, miközben új koalíciók alakulnak;
- A termelési tényezők – a tőke és a munkaerő –, valamint az innováció és a népesség jelentősége és nemzetközi áramlása régóta nem látott képet mutat, amelyet Európában a népességnövekedés veszélyesen alacsony dinamikája és az ebből fakadó népességszerkezet-eltolódás jellemez;
- A nemesfém és könyvpénz után a fizetőeszközök minőségileg új formákban jelennek meg, különösen a gyorsan fejlődő információs technológia miatt;
- Ez utóbbi jelenség kapcsán új megvilágításba kerülnek a tranzakciós mechanizmusok, az eladósodás, valamint a kölcsönös vagy egyoldalú függőségek kérdései is.
A lista elsősorban a gazdasági fejleményekre vonatkozik, és korántsem teljes, még ezen a konkrét területen sem. Azonban már ebben az összeállításban is bemutatja, hogy a szükséges döntéseket korábban ismeretlen vagy elhanyagolható körülmények között kellett, és kell ma is meghozni. Ezzel szemben vannak olyan intézmények és megközelítések, amelyek lényegi aspektusaiban még mindig a 15-20 évvel ezelőtti feltételek alapján működnek, és erre alapozva fogalmazzák meg értékeléseiket, intézkedéseiket, céljaikat és elképzeléseiket. A helyzet – némileg leegyszerűsítve, de annál világosabban megfogalmazva – meglehetősen paradoxnak tűnik: egy lényegi elemeiben megváltozott valósággal állunk szemben, amelyben a névleg változatlan intézmények és gondolkodásmódok – ezekhez a változásokhoz való alkalmazkodási folyamatukban – már új jellemzőket mutatnak. Ezeket az új jellemzőket azonban gyakran úgy értelmezik, hogy szervesen hozzátartoznak a névleges struktúrákhoz, amelyek kétségtelenül bizonyították magukat a múltban, és elvileg minden bizonnyal bizonyítani fogják magukat a jövőben is, és amelyeket semmiképpen sem szabad megkérdőjelezni.
Ezen fejleményekből levonható egyik következtetés, hogy a társadalmi, vagy konkrétabban a gazdaságpolitikai jelenségek értékelése és értékelése elsősorban a század első évtizedének végén uralkodó nézetek miatt torzul. Jelenleg nincs általánosan elfogadott válasz arra a kérdésre, hogy mely – valószínűleg új – megközelítések képezzék majd a – konkrétan – gazdaságpolitika értékelésének kiindulópontját. Legkésőbb a század eleje óta az elmélet messze elmaradt a gazdaságirányításért felelős intézmények intézkedéseitől. Nagyon szemléltető példaként elegendő megemlíteni, hogy míg egyes közgazdászok megjósolták az Egyesült Államok pénzügyi és ingatlanválságát, valamint a 2008-as pénzügyi és adósságválságot, ezeket a figyelmeztetéseket nem építették be az e jelenségek kezelésére szolgáló gazdaságpolitikai intézkedések katalógusába. Voltak jelek az amerikai pénzügyi és bankjog meglévő problémáira, de a szükséges reformról – mivel az súlyosan sértette a pénzügyi intézmények érdekeit – csak a válság lezárulása után állapodtak meg. A görög adósság kezelésében fordulópont akkor következett be, amikor a hitelező államok felismerték és elfogadták a válság kialakulásához való hozzájárulásukat.
Másodszor, nem szabad elfelejteni, hogy a gazdaságpolitika politikailag vezérelt intézkedések összessége – nem véletlenül nevezik gazdaságpolitikának! Ezért az olyan szempontok, mint a következők, hasznosnak tűnnek a magyar gazdaságpolitika elmúlt évekbeli értékeléséhez:
- a gazdaságpolitika általános céljai,
- a nemzetközi statisztikákból látható eredmények,
- a megtett intézkedések potenciális ellentmondása – vagy fordítva: az ellentmondás ugyanolyan potenciális hiánya,
- a piacgazdasági struktúra további kialakítása, és végül, de nem utolsósorban
- a gazdaságpolitikai vezetők reakciója a kezdetben megfogalmazott változásokra és kihívásokra.
Az adatok áttekintése azt mutatja, hogy Magyarország egy főre jutó bruttó hazai termékének (GDP) alakulása 1990 óta lényegében tükrözi az EU-s szomszédaiét, bár Ausztria és Szlovákia esetében kisebbek az ingadozások, míg Románia esetében nagyobbak. Az európai átlaghoz való konvergencia csak nagyon lassan történik (lásd...). https://www.worldbank.orgA munkanélküliségi ráta a vizsgált időszak elején kissé meghaladta az EU-átlagot, de az adósság- és pénzügyi válság óta, és különösen 2014 óta alacsonyabb; általánosságban véve a szomszédos országok közül csak Ausztria és a Cseh Köztársaság rendelkezik jobb adatokkal. A munkanélküliségi ráta csökkenése és stabilizálódása egybeesett az aktivitási ráta több mint 10 százalékpontos növekedésével. (lásd...) https://ec.europa.eu/eurostat).
Az infláció dinamikája más képet mutat. Horvátországot és Romániát leszámítva, amelyek 2008 és 2020 közötti adatai szinte megegyeznek a magyar adatokkal, a magyar inflációs ráták 1990 óta – néhány kivételtől eltekintve – folyamatosan magasabbak, mint a szomszédos országoké.
A magyar valuta euróhoz viszonyított árfolyama 2002-ben 246 Ft/€-n kezdődött, majd kisebb ingadozásokkal ennek az értéknek a közelében maradt, mielőtt a fent említett 2008/09-es válság egyértelmű következményeként 300 Ft/€ fölé emelkedett. 2020 tavaszán átlépte a 350 Ft/€-s határt, majd mindössze két évvel később először haladta meg a 400 Ft/€-s határt. Azóta az árfolyam példátlan ingadozást mutatott 380 és 410 forint/euró között.
Az inflációhoz és az árfolyamokhoz szorosan kapcsolódik az adósságprobléma, amely mind a költségvetési hiányban, mind a folyó fizetési mérleg hiányában megnyilvánult. A század elején az államadósság a bruttó hazai termék (GDP) 60%-át kitevő maastrichti kritérium alatt volt, de 2011-re folyamatosan 80%-ra emelkedett, majd 2019-re 65%-ra csökkent. Azóta folyamatosan 73,5%-ra emelkedik. Magyarország külföldi adóssága hasonló képet mutat. 2019-ig a külfölddel szembeni kötelezettségek nagyjából megegyeztek az éves GDP-vel. Ez a szám ezután abban az évben a GDP több mint 160%-ára emelkedett, azóta a GDP 120% és 150%-a között ingadozott, és jelenleg 135%-on áll. Összefoglalva el kell mondani, hogy a magyar gazdaságpolitikai vezetésnek foglalkoznia kell mind az ország belső, mind külföldi adósságával.
Ez a kizárólag számokon alapuló kezdeti értékelés annál is sajnálatosabb, tekintve, hogy hasonló helyzet állt fenn 35-40 évvel ezelőtt. A különbségek azonban a következő szempontokban válnak nyilvánvalóvá.
a) 2009-ig a folyó fizetési mérleg negatív volt, ami azt jelentette, hogy a külföldi gazdasági tevékenység révén az országba áramló deviza mennyisége kevesebb volt, mint a kiáramló. Ezt egy megfelelő tőkemérleg-korrekcióval kellett korrigálni, ami végső soron adóssághoz vezetett. 2009 és 2019 között a folyó fizetési mérleg valóban pozitív volt a megfelelően pozitív tőkemérleg-korrekció miatt, ezáltal csökkentve a magyar gazdaság külföldi hitelektől való függőségét. A folyó fizetési mérleg előjele 2019-ben ismét megváltozott.
b) Az Európai Unióhoz való csatlakozása óta Magyarország nettó kedvezményezettje az uniós forrásoknak, ami azt jelenti, hogy a Magyarországnak átutalt uniós források meghaladják az EU költségvetésébe befizetett magyar hozzájárulásokat – a legtöbb esetben többszörösen. Ez viszonylag könnyűvé tette a 2019 utáni első néhány évben a kieső devizabevételek kompenzálását. A helyzet azonban jelentősen romlott, amikor az uniós források kezdetben csak kisebb összegekben és késésekkel áramlottak, egyes projektek esetében pedig a finanszírozás szinte teljesen megszűnt. Az összesített hiányt csak a nemzetközi devizapiacokon történő értékpapír-eladásokkal lehetett fedezni; ennek következtében a külföldi adósság tovább nőtt.
c) Eközben, 2013-ban, egy évvel a 2014-es országgyűlési választások előtt, a magyar kormány bejelentette és megkezdte a magánháztartások energiaárainak korlátozását. Ezt elősegítették az energiaforrások kezdetben alacsony világpiaci árai. Míg a későbbi globális piaci áremelkedések korlátozták a megfizethető energiaforrások biztosításának lehetőségeit, a kormány az olcsóbb [energiaforrások] segítségével továbbra is képes volt kezelni a helyzetet.
d) Az Oroszországból származó nyersanyagimport biztosítja, hogy a magánháztartások továbbra is kedvezőbb feltételek mellett tudják biztosítani energiaszükségletüket.
d) Az Oroszországgal szembeni embargópolitika, és különösen a venezuelai, közel-keleti, mindenekelőtt iráni fejlemények, valamint az olaj- és gázszállítási útvonalak keresése a globális energiaárak meredek emelkedését okozta. Ez valószínűleg veszélyezteti az energiaárak bármilyen hosszú távú korlátozását.
Magyarország így – teljesen más körülmények között! – hasonló adóssághelyzetben találja magát, mint a kilencvenes évek első felében. Míg 35-40 évvel ezelőtt a rendszerszintű változások, a számos területen újrakezdés állt a középpontban, a jelenlegi események háttere egészen másnak tűnik. Ha hiszünk számos elemzés szerzőjének, akkor mindezek mögött az illiberalizmus „ördöge” húzódik meg, amely különböző régiókban és országokban különböző formákban – amerikai, orosz, kínai, vagy akár magyar – jelent meg. Bizonyára legalább annyi értelmezése létezik ennek a kifejezésnek, ahány publikáció született róla, és mindegyikben ott van az erős, vagy legalábbis egyre erősebb állam eleme. Honnan ered az államnak ez a hangsúlyosabb szerepe? Bizonyára soha nem volt, és ma sem van, csak egyetlen oka, mert – hogy csak néhányat említsünk:
- A gazdaságban és politikában szükségesnek ítélt intézkedések olyan erőforrásokat és koordinációt igényelnek, amelyek meghaladják az egyének képességeit;
- Az egyének nem hajlandók bizonyos feladatokat és felelősségeket elvállalni, mert úgy vélik, hogy ez az állam felelőssége; az állam "elkényeztette" az egyéneket, és most egyre többet követel tőlük, pedig biztosak lehetünk benne, hogy bizonyos esetekben ez kisebb hatékonysággal fog történni;
- Az egyének nem hajlandók bizonyos feladatokat és felelősségeket elvállalni, mert úgy vélik, hogy ez az állam felelőssége; az állam "elkényeztette" az egyéneket, és most egyre többet követel tőlük, pedig biztosak lehetünk benne, hogy bizonyos esetekben ez kisebb hatékonysággal fog történni;
- Még az állami intézmények is vágynak a mennyiségi növekedésre, saját érdekükben kitalálva feladatokat létezésük igazolására és hatalmuk kiterjesztésére.
Ezek a példák már jól illusztrálják az állam és polgárai közötti kölcsönhatást: Egy erős állam képes elnyomni az egyéni kezdeményezéseket (és el is fogja nyomni); a polgárok önelégültsége megkönnyíti az állam számára hatalmának kiterjesztését; az állam kordában tartása az egyének részéről áldozathozatali hajlandóságot (áldozatokat gazdasági értelemben, mint haszontalanságot) igényel. Még a legmegfelelőbb gazdaságpolitika is (bármit is jelentsen a „megfelelő” szó) csak akkor valósítható meg, ha a gazdasági szereplők ennek megfelelően viselkednek, és fordítva: a lakosság és a gazdasági szereplők adott viselkedése korlátozza a gazdaságpolitikai koncepciók megvalósításának lehetőségeit.
Vissza a gazdaságpolitikához! Még egy csak kissé illiberális államnak is – azaz egy olyan államnak, amely csak korlátozott befolyást kíván gyakorolni a gazdasági folyamatokra – jól tenné, ha hagyná, hogy polgárai a lehető legnagyobb mértékben profitáljanak a gazdaságpolitika révén elért intézkedésekből. Ide tartozik például az energiaárak korlátozása, feltéve, hogy ez a megfelelő világpiaci árak és az állami erőforrások átcsoportosítása mellett megvalósítható. Ha a magyar gazdasági vezetés úgy döntött, hogy ilyen intézkedéseket hajt végre, és ehhez kormányzatiként kétségtelenül joga van, akkor ezt ennek megfelelően kell kommunikálni. Ez általában meg is történt – néha talán kissé túlzottan.
Amikor a gazdaságpolitikai vezetők a folyamatokat másképp látják vagy értelmezik, mint partnerországaik – például Magyarország esetében a 2015-ben indított migrációs folyamatokat vagy az Oroszország elleni szankciókat –, kötelességük tájékoztatni partnerországaikat erről az eltérő nézőpontról, és megvitatásra bocsátani. Fordítva, joguk van elhárítani a lakosságot fenyegető potenciális veszélyeket. Az előbbi csak korlátozott mértékben volt lehetséges, mivel a magyar kormány kezdeti álláspontját teljesen tévesnek nyilvánították. A kezdeti kritikák hallgatólagos elfogadása sem volt bizalomépítő intézkedés.
A bizalom nemcsak nemzetközi szinten, hanem a hazai gazdasági folyamatokban is kulcsfontosságú szerepet játszik. Vegyük például az infláció fent említett problémáját, amelynek szintén több oka van: a folyó fizetési mérleg hiánya miatt kevesebb deviza áramlik be az országba, így leértékeli a magyar valutát; az import drágul, ami költségalapú inflációhoz vezet; a gazdaság- és társadalompolitikai célok megvalósításához pénzre van szükség, és a növekvő pénzkínálat az árszint emelkedéséhez vezet; a gazdasági szereplők múltbeli tapasztalataik alapján inflációs várakozásokat alakítanak ki, amelyeket beépítenek az eladási áraikba, ami áremelkedést eredményez.
A folyó fizetési mérleg javítása külföldön értékesíthető áruk termelését, vagy az import hazai termeléssel való helyettesítését igényli. Mindkettő a kibocsátás növelésére épül, legyen szó az adott áruk termeléséről, az innovációról, az együttműködésről vagy a gazdasági szereplők elkötelezettségéről. A más gazdasági szereplőkbe vagy a (gazdaság)politikai intézményekbe vetett bizalom hiánya akadályozza ezeket a folyamatokat és elősegíti az inflációt. Hasonló a helyzet az inflációs várakozásokkal: A pesszimizmus vagy a saját árazásban más szereplőkkel szembeni bizalmatlanság által motivált várakozások megvalósítása szükségszerűen magasabb árszinthez vezet. A magas inflációs rátáért kizárólagosan vagy elsősorban az államra, vagy konkrétan a jegybankra hárítani a felelősséget nemcsak gazdaságilag helytelen, hanem a további fejlődés szempontjából is kontraproduktív. Az ilyen bizalomhiány vagy együttműködési hajlandóság hiánya – ellentétben a pénzkínálat csökkentésével – nem orvosolható egyik napról a másikra. Több évtizedes tanulási folyamatot igényel.
Így – vagy legalábbis úgy tűnik – elérkeztünk egy olyan ponthoz, ahol a magyar gazdaságpolitikáról elmondható: a bevezetőben ismertetett új fejlemények fényében új megközelítésekkel próbálja meg kezelni a problémákat, és az eredmények valójában csak kismértékben térnek el a szomszédos, Európai Unióhoz tartozó államokban zajló folyamatoktól. Ez az állítás azonban helytelen lenne!
A valódi problémát jól szemléltetik a HCI (vagy újabban HCI+), az Emberi Tőke Index (Plus) mutatók. Bár mindkét mutató kissé eltérő módszereket alkalmaz, egy ma született 18 éves gyermek várható gazdasági teljesítményét fejezik ki, figyelembe véve az országspecifikus egészségügyi és oktatási feltételeket. Minél magasabb az érték, annál értékesebb és produktívabb a vizsgált ország lakossága (mint emberi tőke).
A HCI szinte folyamatosan emelkedett Magyarország összes környező EU-tagállamában 2010-ig, majd ezekben az országokban is hangsúlyosabb növekedést mutatott 2018-ig, amikor a mutató csökkenni kezdett. A 2010 óta eltelt teljes időszakban csak Szlovákia és Románia rendelkezett a magyar érték alatti értékekkel. E két ország értékei abszolút értékben is alacsonyabbak voltak 2020-ban, mint 2010-ben; a magyar érték csak kismértékben emelkedett, míg az összes többi ország mutatója magasabb volt, mint 2010-ben. Magyarország és a vezető ország (Szlovénia) értéke közötti különbség megközelítőleg akkora, mint a Mongóliával szembeni különbség az ellenkező irányban.https://statbase.org/data/hun-human-capital-index/)
Ez az összehasonlítás világosan szemlélteti az ország hosszú távú fejlődésére leselkedő veszélyt, mivel egyrészt bemutatja a régiót egykor vezető magyar humán tőke folyamatos relatív leértékelődését, amely körülbelül 20 éven keresztül folyamatosan csökkent, másrészt pedig a következő közel 20 évre vonatkozó előrejelzést – a jelenlegi érték 18 év múlva egy mai újszülött értékével egyenértékű! Az emberi tőke minősége kulcsfontosságú alapja a kreativitásnak, a jövőbeli oktatási folyamatoknak, a lakosság egészségének fejlesztésének, és meghatározza az innovációk jellegét mindezen területeken.
Ez nem pusztán finanszírozási kérdés. Még ha 2027-ben fokozott erőfeszítéseket tennének nemcsak a folyamat megállítására, hanem visszafordítására is, ez valóban jobb adatot eredményezne 2045-re, de csak 2045-re. Időközben a legutóbbi adatok által jellemzett folyamat folytatódna, hacsak nem tesznek erőfeszítéseket az olyan területek fontosságának helyreállítására, mint az oktatás, a kutatás, az egészségügy és a nyugdíjak.
Talán az utolsó bekezdés világosan illusztrálja a gazdaságpolitika politikai elemét. Nem egyszerűen a kiadások, a kamatlábak, az adók és a profit növeléséről van szó, hanem elsősorban a gazdaság mint társadalmi struktúra mélyebb megértéséről, amelynek elemei alkotják a gazdasági tevékenység célját és célját. Ez a terület fokozott figyelmet érdemel; itt rejlenek a legnagyobb kihívások, és a magyar gazdaságpolitikának ezekre a kérdésekre kell jobban összpontosítania.
Dietmar Meyer