A Fidesz-kormányok alatt folytatott magyar külpolitika összefoglalásához célszerű először egy periodizációt felállítani. Bár visszatekintve úgy tűnhet, hogy Magyarország külpolitikája a különböző Fidesz-kormányok alatt 2010 óta állandó volt, ez nem így van. A 2010 és 2014 közötti második Orbán-kormány alatt (a Fidesz először 1998 és 2002 között volt hatalmon), Martonyi János külügyminiszter vezetése alatt az ország meglehetősen konstruktív, euroatlanti irányt követett, amely időnként némileg euroszkeptikusnak tűnt, de csak mérsékelt formában. Ennek a mérsékelt külpolitikának a garanciája a külügyminiszter mellett az általában tapasztalt, professzionális és Európa-párti diplomáciai szolgálat volt. Mára már szinte feledésbe merült, ez a szolgálat meglehetősen hatékony EU-elnökséget vezetett be 2011-ben, és támogatta az Oroszország elleni szankciókat 2014 után.
A ma ismert konfrontatívabb, euroszkeptikus külpolitika felé történő jelentős elmozdulás 2014-2015-ben következett be. Ennek három oka volt: először is Szijjártó Péter külügyminiszter lecserélése, aki bár egész pályafutása során kizárólag a Fidesznek dolgozott, alig rendelkezett külpolitikai tapasztalattal, és nagyon gyorsan kinyilvánította szándékát, hogy kevés diplomáciával járó külpolitikát folytasson. Nem csak a stílus volt új. A 2014-et követő években szinte a teljes diplomáciai testület lecserélődött, annak ellenére, hogy valójában nem történt kormányváltás (vagy legalábbis nem történt politikai változás). Néhány évvel később a külügyminiszter azzal a statisztikával dicsekedett, hogy a minisztérium alkalmazottainak 90 százaléka az ő vezetése alá csatlakozott. Más szóval, ritkaságszámba megy egy tíz évnél hosszabb tapasztalattal rendelkező magyar diplomata. A harmincas éveikben járó magyar nagykövetek azonban nem ritkák. Azóta a pártpolitikai kritériumok, mint például a lojalitás, egyre jelentősebb szerepet játszanak a Külügyminisztérium személyi döntéseiben. Azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy a külgazdasági politika egyre fontosabb szerepet játszott: a magyar nagykövetek fő feladatává a fogadóországokból Magyarországra vonzott befektetők és a kereskedelmi kapcsolatok fellendítése vált. Ennek megfelelően 2014-ben a Külügyminisztériumot átnevezték Külgazdasági és Külügyminisztériumra.
A második ok a 2015-ös migrációs válság volt, amelynek során Magyarország következetes, konfrontatív és kezdetben meglehetősen elszigetelt politikát folytatott, hangsúlyozva külső határainak ellenőrzését (bár maga Magyarország ebben nem mindig volt sikeres), és elutasítva a menekültkvótákat. Míg Magyarország csak tranzitország volt, Orbán felismerte a kérdés belpolitikai potenciálját, és igaza is lett: a magyarok többsége a mai napig ellenzi a migrációt. Másrészt a szigorúbb szabályozás felé való elmozdulás ma már Európában is félreérthetetlen, így Magyarország előremutató, határozott és – legalábbis kezdetben – elszigetelt politikája ebben a kérdésben gyakran ismétlődő „mesternarratívává” emelkedett. És mivel a Fideszt ezekben a hónapokban számos európai partner hevesen bírálta – különösen emlékezetes volt Faymann osztrák kancellár kijelentése, miszerint Magyarország migrációs politikája „Európa legsötétebb időire” emlékezteti –, felgyorsult a Fidesz döntéshozóinak személyes elidegenedése európai partnereiktől.
Ez az elidegenedés – a harmadik és legfontosabb ok – 2010 óta lassan, de biztosan folyamatban volt, melynek gyökere a magyar politikai rendszer Fidesz kétharmados többsége által végrehajtott radikális átalakításában gyökerezett. Erre példa volt az új 2011-es alkotmány, egy másik a közmédia, majd később a magánsajtó egyes részei feletti növekvő kormányzati ellenőrzés. Az Európai Unió intézményei és az egyes tagállamok egyre intenzívebbé váltak a magyarországi fejleményekkel szembeni kritikája, ami 2018-ban a 7. cikkely szerinti eljárás megindításához vezetett Magyarország ellen, és 2022 után az uniós források befagyasztásához. Véleményem szerint ez az európai reakció a egyre kétségesebb magyarországi fejleményekre érzelmi elidegenedést okozott a Fidesz vezetésében a Nyugattól. Míg Orbán és Szijjártó gyakran próbálják ezt az elidegenedést „racionális” érvekkel alátámasztani, mint például a Nyugat hanyatlása és az ebből fakadó jó kapcsolatok szükségessége Kínával, Törökországgal vagy Oroszországgal (más néven „keleti nyitás” vagy „összeköttetés”), a Fidesz lényegében egyszerűen kétségbeesetten keresett olyan partnereket, akik nem kritizálnák a párt kétes módszereit és a növekvő korrupciót, elkerülve ezzel mind a személyes megaláztatást, mind a káros belpolitikai beavatkozást a magyar jogállamisági vitába. A Fidesz stratégiája, miszerint mindenki kedvére akar tenni, így egy (állítólag racionális) stratégia karikatúrájává silányult, amely válság idején egyszerűen nem működik: Oroszország (egy szövetséges) néhány hete bombázta a Druzsba olajvezetéket. Ezért egy ideje nem folyik olaj Magyarországra, részben azért, mert Kijev nem tekinti prioritásnak a vezeték helyreállítását, mivel az olajat vinne egy olyan országba, amely kevés támogatást nyújt Ukrajna önvédelméhez vagy finanszírozásához. Logikusan a másik, Magyarországra jutó vezetéken (az Adriai-tengeri vezetéken) keresztül kellene olajat kinyerni, de Horvátország jelenleg ezt blokkolja, mert a politikai kapcsolatok (hasonlóan az Ukrajnával valókhoz) évek óta mélyponton vannak.
Az értékelés magában foglalja azt a tényt is, hogy Magyarország hagyományosan legfontosabb partnereivel, nevezetesen Lengyelországgal és Németországgal a kapcsolatok legjobb esetben is csak rádiócsend, de gyakrabban csak zaj. Az Orbán-kormány gyenge kapcsolatokat ápolt a balti államokkal és a skandináv országokkal is. Ezzel szemben jó kapcsolatokat alakított ki Szlovákiával, Szerbiával, Törökországgal, Izraellel és természetesen az USA-val. Ezt azonban elsősorban nem a magyar érdekek, hanem inkább az olyan politikailag elkötelezett személyiségekkel való érzelmi, személyes vonzalom vezérelte, mint Fico vagy Trump. Ez elvezet az elmúlt évek két fontos jellemzőjéhez: a magyar külpolitika fokozódó politizálásához és személyeskedéséhez. Az előbbi azt jelenti, hogy Orbán-kormányok alatt stabil és bizalmi kapcsolatokat nem egyetlen országgal (legyen az Lengyelország vagy az USA) tartanak fenn, hanem csak olyan politikusokkal, akik két kritériumnak megfelelnek: az új, jobboldali „populista internacionálé” részének kell lenniük, és vigyázniuk kell, hogy ne kritizálják a Fideszt belpolitikája miatt. Ezért voltak jók a magyar-amerikai kapcsolatok Trump alatt és rosszak Biden alatt. Jó kapcsolatok ápoltak Szlovákiával Fico alatt, annak ellenére, hogy jobban fenyegeti a szlovákiai magyar kisebbség jogait, mint az összes korábbi kormány együttvéve (akikkel szemben Budapest ellenségesen viselkedett). A hazafiak európai parlamenti sikerét is ebben a fényben kell értékelni: 2024-ben Orbánnak és kollégáinak látszólag a semmiből sikerült felépíteniük a harmadik legnagyobb EP-csoportot. Látványos siker, de kevésbé a közös érdekeken (a csoport rendkívül heterogén módon szavaz olyan kérdésekben, mint Oroszország vagy a nemzeti kisebbségek), és inkább a személyes (és ezért múlékony) kapcsolatokon alapult.
A perszonalizáció azt jelenti, hogy a külpolitika – mint gyakorlatilag minden más politikai terület – teljes mértékben Orbán személyiségéhez igazodik. Vétójoggal rendelkező játékosok és független gondolkodók sehol sem találhatók a döntéshozatali folyamatban. Így a Moszkvával való kapcsolatok töretlenek, annak ellenére, hogy Oroszország évek óta aláássa az európai békerendet, amelynek fő haszonélvezői olyan kisebb országok, mint Magyarország. Mivel Orbán megszakította a kapcsolatait a német politikai pártokkal, a Fidesz az AfD győzelmére vár, amely párt nyíltan elutasítja Németország nettó befizetői szerepét a strukturálisan gyenge régiókban, mint például Kelet-Magyarország. És amikor Budapest néha egyedül áll, mint például számos uniós szintű vétójával, azzal vigasztalja magát, hogy – akárcsak a migrációs politikában – Orbánnak előbb-utóbb bebizonyosodik az igaza. Még ha ez lenne is a helyzet, a probléma az, hogy a külpolitika nem időbeli eltolással, hanem itt és most játszódik le.
És végül: arra a gyakran feltett kérdésre, hogy vajon mindez a közvélemény támogatásával történik-e, a válasz nagyjából nem. A nem Fidesz-szavazók általában ugyanolyan Európa-pártiak és szkeptikusak Oroszországgal szemben, mint a régió más országainak lakossága. A Fidesz-szavazók ezzel szemben valóban egyértelmű kiugróak ebből a szempontból, de véleményüket nagyban befolyásolja a kormánypárti sajtó. Ha egy április 12-e utáni esetleges kormányváltás kiegyensúlyozottabb médiatájképet hozna létre, a mai Fidesz-szavazók egy részének az EU-val vagy Oroszországgal kapcsolatos hozzáállása valószínűleg gyorsan megváltozna.
Hettyey András