A konferencia célja az európai integráció kulturális alapjainak és értékeinek elemzése, valamint azok jelentőségének felmérése volt a jelenlegi és jövőbeli társadalmi kohézió szempontjából. Az esemény ötvözte a történelmi, fogalmi és empirikus megközelítéseket, lehetővé téve ezáltal a meglévő kihívások és lehetőségek átfogó áttekintését.
A történelmi értékelés mellett a konferencia a lehetséges perspektívákat és a jövőbeli integráció sikeres alakításához szükséges lépéseket is megvitatja. Összességében a konferencia célja, hogy hozzájáruljon az európai integráció jelenlegi állapotának és jövőbeli kilátásainak jobb megértéséhez.
A modern időkben Európa fogalma felváltotta a keresztény egység eszméjét, mint a ma kontinensünknek tekintett földrajzi tér különböző népei közötti rendezett együttélés keretrendszerének vízióját. Első lépésként az európai integráció eszméjének fejlődését fogjuk nyomon követni. Erre az alapra építve megvizsgáljuk ezen elsősorban politikai és filozófiai eszmék irodalmi és művészeti kezelését. Az így kapott – elsősorban elméleti – meglátásokat kritikusan összehasonlítjuk az európai államok lakosságának értékrendjére vonatkozó empirikus eredményekkel. Az elemzés középpontjában az a kérdés áll, hogy a sokak által feltételezett közös európai értékek valóban empirikusan igazolhatók-e, és ha igen, milyen formában. Végül a tanulmány azt vizsgálja, hogy az Európa eszméje ma is igaz-e, mint egy jobb és békésebb jövő ígérete az „öreg kontinensen”. A modern időkben Európa fogalma felváltotta a keresztény egység eszméjét, mint a ma kontinensünknek tekintett földrajzi tér különböző népei közötti rendezett együttélés keretrendszerének vízióját. Első lépésként az európai integráció eszméjének fejlődését fogjuk nyomon követni. Erre az alapra építve megvizsgáljuk ezen elsősorban politikai és filozófiai eszmék irodalmi és művészeti kezelését. Az így kapott – elsősorban elméleti – meglátásokat kritikusan összehasonlítjuk az európai államok lakosságának értékorientációira vonatkozó empirikus eredményekkel. Az elemzés középpontjában az a kérdés áll, hogy a sokak által feltételezett közös európai értékek valóban empirikusan igazolhatók-e, és ha igen, milyen formában. Végül a tanulmány azt vizsgálja, hogy Európa eszméje ma is megállja-e a helyét, mint egy jobb és békésebb jövő ígérete az „öreg kontinensen”.
Ez a konferencia a negyedik esemény az „Európai Perspektívák” sorozatban. A sorozat célja egyrészt az európai eszméről szóló jelenlegi diskurzus jobb – tudományos – megértésének elősegítése, valamint annak felmérése, hogy az európai kontinens jövőbeli körülményeinek alakításában mennyire alkalmas. Másrészt a konferencia célja, hogy a tudományos eredményeket szélesebb közönség számára is elérhetővé tegye. Ily módon a rendezvény hozzájárul az Andrássy Egyetem, mint az európai uniós kérdések szakértői központjának profiljának erősítéséhez.
Dr. Kreft bevezető előadása az Egyesült Államok és Kína szemszögéből vizsgálta Európát külső perspektívák alapján. A hangsúly azon volt, hogy a két ország hogyan értékeli az európai integrációt kulturális, politikai és gazdasági projektként. Kulturális szempontból az Egyesült Államok Európát a „nyugati örökség” részének tekinti, de történelmileg megterheltnek és kevésbé dinamikusnak. Kína Európát hagyományokban gazdag civilizációnak, de a dekadens Nyugat kifejeződésének is tekinti. Politikailag az Egyesült Államok alapvetően szövetségesnek, de néha megbízhatatlan partnernek tekinti az európaiakat, akiknek geopolitikai szerepe korlátozottnak tűnik. Kína ezzel szemben elsősorban stratégiai befolyási övezetnek tekinti Európát. Gazdaságilag az USA partnernek, versenytársnak és szabályozási kihívásnak tekinti Európát, míg Kína egyidejűleg jelentős piacnak, normákat meghatározó hatalomnak és kockázati tényezőnek tekinti Európát.
Összességében egyértelmű, hogy Európának három kihívással kell szembenéznie: geopolitikai önérvényesítéssel, stratégiai koherenciával, valamint gazdasági és technológiai szuverenitással, hogy a külső megítélést ne gyengeségként, hanem saját stratégiái lehetőségként használja fel.
Walter Grünzweig professzor az első panelben tartott előadásában Karl-Markus Gauß nézőpontjára összpontosított, ahelyett, hogy a középpontból szemlélte volna Európát. Európát csak úgy érthetjük meg, ha meghallgatjuk a peremvidékeit. A szerző különbséget tesz a virágzó, magabiztos Nyugat-Európa és a keleti és délkeleti népek második, sokáig figyelmen kívül hagyott Európája között. Pontosan ott élnek azok a kisebbségek, akiket bajkeverőknek, lemaradóknak vagy akár barbároknak bélyegeztek, holott gyakran rendelkeznek azokkal a készségekkel, amelyekre egy modern Európának sürgősen szüksége van: többszörös identitás, megélt többnyelvűség és a határokon átívelő gondolkodás természetes képessége. Legyenek azok arománok, asszírok, a Zips régió lakói vagy romák – Gauß szerint ezek a csoportok kulturális avantgárdot alkotnak, mert azt bizonyítják, hogy a hovatartozás nem feltétlenül kizárólagos. Az előadás világossá tette, hogy Európa gazdagabb lenne, ha komolyabban venné ezeket a hangokat.
Dr. habil. Tamássy-Lénárt Orsolya előadása rávilágított Johann Mailáth grófra, mint a Magyar Királyság és Nyugat-Európa közötti kulcsfontosságú közvetítőre. Abból a feltételezésből kiindulva, hogy a magyar irodalom jelenlegi láthatósága egy hosszú kulturális csere eredménye, az előadó bemutatta, hogy Mailáth történészként, fordítóként és gyűjtőként hogyan járult hozzá jelentősen a magyar költészet német ajkú országokban való ismertségéhez. Joseph Hormayr hatására „Magyar versek” című kötetét irodalmi hídépítő projektként fogta fel a Habsburg Monarchián belül. Míg a sajtó meglehetősen óvatosan reagált, magyar kortársai, mint például Toldy Ferenc, egyértelműen bírálták az antológia válogatását és hatását. Mailáth munkássága mindazonáltal további projektek alapjául szolgált, mint például Bowring „Magyarok költészete” című kötete, amely elsőként teremtette meg a nemzetközi kontextust a magyar irodalom számára. Az előadás kiemelte Mailáth maradandó hozzájárulását a kulturális megértéshez és az irodalmi önkép kialakulásához.
A második panelben Simon Tafler azt a kérdést járta körül, hogy vajon az Európai Unió modern birodalomnak tekinthető-e. Bár az EU hivatalosan a klasszikus imperializmus ellenmodelljeként jelent meg, és a mai napig kevés katonai erőt mutat, az előadó bemutatta, hogy szerkezete ennek ellenére birodalmi jellemzőket mutat. Az államokkal ellentétben a birodalmak gyakran diffúz, rugalmas befolyási határokkal rendelkeznek. Ez a minta az EU-ban tükröződik mind a világosan meghatározott külső határaiban, mind a kiterjesztett, puha perifériájában. Az EU-t „világépítő projektként” írták le, amely az áruk, emberek és tudás sűrű cseréje révén megteremti saját rendjét, és így integrálódik a globális konfliktusvonalakba, például Oroszországgal. A Münkler munkásságán alapuló „augusztusi küszöb” koncepcióját felhasználva az előadás amellett érvelt, hogy az EU kezdettől fogva egy konszolidációs birodalom volt. Végül Tafler átvette Sloterdijk európai „birodalmi metamorfózisokról” szóló gondolatát, és felidézte Spaak 1957-es kérdését, miszerint vajon egy új Római Birodalom alakul-e ki itt, amely nem jár katonai erővel.
Dr. Ádám Balázs angol nyelvű előadása Európa geostratégiai identitását vizsgálta, összekapcsolva a külső kihívásokat a belső önképzettséggel. Előadását azzal kezdte, hogy felvázolta a változó geopolitikai helyzetet Kelet-, Nyugat- és Dél-Európában, valamint a jelenlegi transzatlanti helyzetet és Oroszország erőfeszítéseit az ellenfelek stratégiai gyengítésére. A központi kérdés azonban az volt, hogyan értelmezi Európa önmagát. Egy „fordított perspektívát” alkalmazva Balázs az európai gyengeségek, például a demográfiai trendek, a politikai feszültségek és a migrációval kapcsolatos identitáskonfliktusok nyílt vizsgálatát szorgalmazta. Európának, érvelt, alaposabban meg kell vizsgálnia, hogyan érzékelik kifelé, és önkritikusabb reflexiót kell folytatnia, mintha egy „terápiás folyamaton” menne keresztül. Ugyanakkor hangsúlyozta az EU hatalmas társadalmi beruházásait és eredményeit, amelyek az európai egység alapját képezik. Végső soron világossá vált, hogy a geostratégiai erő az európai identitás őszinte és sokoldalú megértését igényli.
Dr. Christina Griessler ismertette, hogyan zajlik az európaizálódás a Nyugat-Balkánon, miközben az EU, mint politikai szereplő, egyre gyengülni látszik. Kiindulópontja az a kérdés volt, hogy vajon az EU továbbra is egységes hangként fogható-e fel. Az uniós intézmények és a csatlakozni kívánó országok közötti dinamikát aszimmetrikus hatalmi viszonyok és növekvő EU-fáradtság jellemzi. Különösen problematikus szempont, hogy az EU elvárja a nyugat-balkáni államoktól az európai értékek betartását, miközben maga megsérti ezeket az elveket, például a belső konfliktusok kezelésében. Ez aláássa hitelességét külpolitikájában. Helyi szinten eltérő vélemények figyelhetők meg: Míg Szerbia politikai elitje és a lakosság egy része kritikusan tekint az EU-ra, más országokban a hozzáállás pozitívabb.
Kant megfigyelése, miszerint a Föld véges, és az embereknek államokban kell megszervezniük az együttélésüket, képezte Dr. Zoltán Tibor professzor előadásának és a harmadik panel bevezetőjének kiindulópontját. Ezután felvázolta az erőforrások felhasználásának lehetséges módjait. Ezek közé tartozott az autokrácia, ahol az erősebbek egyoldalú döntéshozatalra törekszenek, és a demokrácia, ahol a gyengébb tagok beleegyezését kérik. Hosszasan beszélt olyan birodalmakról, mint a Római Birodalom, amely rugalmas központjával, nyitott határaival és egyetemes érvényesség igényével európai modellé vált. A világi és egyházi rend kölcsönös hatását, ahogyan azt Dante is látta, szintén feltárta. Végül Pállinger olyan modelleket írt le, mint Sully Keresztény Köztársasága és Kant racionális federalizmusa, amely a heterogenitást részesíti előnyben a kikényszerített homogenitással szemben. Találó módon Kant tartós békéről alkotott víziójával zárta, amelyről azt állította, hogy csak a republikanizmus, a federalizmus és a kozmopolita jogok révén érhető el.
Dr. habil. Mariano Barbato kifejtette, hogy a kereszténység hozzájárulása az európai integrációhoz messze túlmutat a háború utáni korszak kereszténydemokráciáján. Bár a katolikus társadalmi tanításon alapuló kereszténydemokrácia fontos lendületet adott a szociális jóléti reformnak, alapvetően a liberális-demokratikus kapitalizmus elfogadásán alapult, és csak részben tudta megfékezni a nemzeti identitáspolitikát. Barbato hangsúlyozta, hogy az igazi keresztény hozzájárulás egy olyan kulturális keret megteremtésében rejlik, amely túlmutat és lecsendesíti a nemzeti konfliktusokat. Példaként XI. Pius pápára hivatkozott, aki Krisztus Király ünnepén egy transznacionális mozgósítási programot mutatott be, amelynek célja a szekularizmus visszaszorítása egy keresztényibb irányultságú rend javára. Az ilyen megközelítéseknek, mint például a „keresztény Nyugatról” folytatott vitáknak, azonban csak rövid távú hatásuk van. Barbato szerint a nacionalizmus erősebb megfékezése csak akkor lehetséges, ha a keresztények mozgósítási képessége a hit alapelvei körül ismét megnő.
Dr. Henriett Kovács előadásában a magas rangú arisztokrata nők helyzetét világította meg egy különösen intenzív politikai időszakban, a bécsi kongresszuson, és kiemelte gyakran alábecsült politikai szereplői szerepüket. Először is értékelte a bécsi kongresszust: pozitívan, mint a transznacionális rend korai előfutárát, de negatívan is a népek önrendelkezésének figyelmen kívül hagyása és az a tény miatt, hogy kizárólag Európa arisztokrata uralkodó elitje hozta meg a döntéseket. Kovács a kongresszust „fordulópontként” mutatta be, amely nemcsak a modernitásba, a polgári társadalomba és a nemzetállamok korszakába való átmenetet jelentette, hanem paradigmaváltást is indított el a nemek közötti kapcsolatokban. Bemutatta a nők cselekvési lehetőségeinek sokféle kortárs felfogását, és kifejtette, hogy a történetírás hogyan relativizálta gyakran a nők szerepét. Végül hat példaértékű nőt mutatott be.
Szabó István professzor előadásában bemutatta, hogyan vált jelentős jelentőségre 1848 után a nacionalizmus eszméje, jelentős kihívások elé állítva a Habsburg Birodalmat, mint az utolsó nagy dinasztikus államot. Mivel maga a dinasztia sem rendelkezett nemzeti mozgalommal, és a birodalomon belül sem létezett nemzeti többség, felmerült a kérdés, hogyan lehetne megoldani a nemzeti problémát. Szabó hangsúlyozta, hogy a megoldás nem az elszakadásban, hanem a nemzetek békés egymás mellett élésében rejlik. Sok nép saját állam iránti vágya azonban jelentős feszültségekhez vezetett. A nyelvi kérdés is központi szerepet játszott: homogén nyelvi területeken problémamentes volt, heterogén területeken azonban kompromisszumokra volt szükség, mint például a morva kiegyezés. A nemzeti mozgalmak egyre inkább a szétválás veszélyével fenyegették a birodalmat. Végül Szabó vázolta Ferenc József császár megközelítését és annak alakulását az évek során – 1867 előtt egy egységes, ráerőltetett utat, majd egyre inkább helyi és alkotmányos szabályozásokat.
Ellen Bos professzor a negyedik és egyben utolsó panelt azzal nyitotta meg, hogy megvitatta az EU értékközösségként alkotott önképére nehezedő hatalmas nyomást. Elmagyarázta, hogy az EU-tagság a közös értékkonszenzus iránti egyértelmű elkötelezettséget hivatott jelenteni, mégis számos tagállamban egyre növekvő tendencia kérdőjelezi meg ezt az elképzelést. Bos professzor leírta, hogyan tartják fenn az illiberális demokrácia hívei a demokratikus formákat, miközben szisztematikusan aláássák a szabad választásokat, a médiapluralizmust és a jogállamiságot. Különösen Orbán Viktor illiberalizmus-koncepciójára összpontosított, amely meglepő módon erősen támaszkodik Antonio Gramsci kulturális hegemónia elméletére. Állítása szerint a nyelv és a terminológia feletti ellenőrzés elengedhetetlen a politikai diskurzus, és következésképpen a hatalom alakításához. Végül az illiberális intézményekről, például a budapesti és brüsszeli Mathias Corvinus Collegiumról beszélt, amelyek például lojális elitet nevelnek ki, amelyet politikailag fontos pozíciókba helyeznek, és befolyásolják a vitákat olyan témákban, mint a migráció, a nemek közötti egyenlőség és az éghajlatváltozás. Mindez növeli a liberális demokráciára nehezedő nyomást az EU-n belül.
Nora Mandru a negyedik panelt doktori kutatásának egyes részeinek bemutatásával zárta, amely többek között a magyar fiatalok euroszkepticizmusát vizsgálja. Először röviden felvázolta a 2015 óta indított, kormányhoz kötődő plakátkampányokat, amelyek megpróbálták befolyásolni az EU-val kapcsolatos attitűdöket. Bár Magyarország régóta az átlagnál Európa-pártibb volt, az elmúlt két évben jelentős hangulatcsökkenés figyelhető meg. Mandru elsősorban a magyar fiatalokra és az oktatási rendszerre összpontosít, amelyet megfigyelése szerint egyre inkább a hazafiság, mint az európai értékek jellemeznek. Míg a városi területek inkább EU-barátok, a periférián erősebb euroszkeptikus tendenciák mutatkoznak. Disszertációs projektjében például interjúkat készített különböző iskolák tanáraival, és írásbeli kérdéseket tett fel a diákoknak. Az eredmények azt mutatják, hogy bár az EU-t általában értékközösségként értelmezik, ez a megértés meglehetősen felszínes. A mindennapi életben gyakorlatilag semmilyen szerepet nem játszik. Hiányzik az erős európai identitás, bár ez nem jelenti automatikusan az EU-ellenes hangulatot.
A záróbeszélgetésben ismét hangsúlyozták, hogy a kultúra és az identitás nehezen képzelhető el közös értékek nélkül, és hogy az EU integrációs folyamata pontosan ezen alapul. Újra és újra feszültségek merülnek fel a kulturális sokszínűség és a közös szabályok szükségessége között. A központi kérdés továbbra is az, hogy kinek van valójában joga a valahová tartozáshoz? Az irodalom, a nyelv és a kisebbségek befogadása erősítheti a kohéziót és elősegítheti az európai identitást. Ugyanakkor az olyan szereplők, mint az USA és Kína, részéről egyre növekvő geopolitikai nyomás alá helyezi a közös értékek szükségességét. Az európai identitás tehát a különböző kultúrák iránti tolerancián és a közös eszmék egyesítő magján alapul.