A kezdeti eufória helyett kiábrándultság lett úrrá. Az összeférhetetlen érdekek, például a 2021–2027-es többéves pénzügyi keret elfogadásával, a Covid-járványra adott válaszokkal, a jogállamiság válságával, de az alapvetően eltérő geopolitikai fenyegetettség-felfogással kapcsolatban is, heves vitákhoz vezetnek a tagállamokon belül.
Az Andrássy Gyula Egyetem „Európai perspektívák – Az EU 20 évvel a bővítés után” című európai konferenciájának megnyitóján az a lesújtó következtetés született, hogy az Unió belső kohéziója és közös értékei többé nem vehetők magától értetődőnek. Az egyre szorosabb Unió célja, bármilyen formát is öltsön, egyre inkább megkérdőjeleződik, és ezt a tendenciát tovább fokozza Oroszország birodalmi háborúja Ukrajna ellen, amely stratégiai kihívást jelent. Lényegében az Unió egy elsősorban polgári és gazdasági szövetség, amely ma már egyre inkább szembesül az alapvető geostratégiai kihívásokra adott megfelelő válasz kényszerével. Feladata, hogy megbízható és megfizethető energiaellátást biztosítson a gazdaság és a lakosság számára anélkül, hogy szem elől tévesztené a hosszú távú környezeti perspektívát. Ha az Európai Unió továbbra is komoly globális szereplőként kíván felfogni, nemcsak katonai biztonsági és védelmi képességeit kell kritikusan megvizsgálnia, hanem válaszokat kell találnia az új nagyhatalmak felemelkedése által előidézett, a nemzetközi rendszerben fellépő, rendezetlenségként érzékelt felfordulásokra is. Az „Európai Perspektívák” konferenciasorozat harmadik eseménye folytatja az európai integráció jelenlegi állapotának és jövőbeli kilátásainak jobb megértéséhez való hozzájárulás hagyományát. Ebben a szellemben Ellen Bos és Pállinger Zoltán Tibor professzorok, a jelenlegi kiadás szervezői kettős célt tűztek ki maguk elé: egyrészt az elmúlt két évtized fejleményeinek számbavételét, másrészt az EU előtt álló kilátások megvitatását a 2024-es európai parlamenti választások után. A kutatási eredmények az integráció és a bővítés dinamikájának központi kérdései, valamint a geopolitikai cselekvőképesség és az európai modell versenyképessége körül forognak.
A nyitóelőadást, melynek címe „Tanulságok a 'nagy bővítésből'” volt, Dr. Balázs Péter professzor tartotta, és ez messze túlmutatott egy szimbolikus eseményen. A Közép-európai Egyetem EU-bővítési tanulmányok központjának igazgatójaként, Magyarország korábbi külügyminisztereként és az Európai Bizottság korábbi tagjaként rengeteg tapasztalatra támaszkodott. Bevezető szavaiban Balázs az európai politika központjaiból származó mély anekdotikus emlékeket ötvözte analitikus éleslátással, kiváló alapot teremtve a későbbi tudományos vitákhoz.
A konferencia négy panelre tagolódik, mindegyikben három résztvevővel. Az első panel címe: „Az EU-fóriától az integrációig és a bővítési fáradtságig”. Michael Gehler professzor a 2004/07-es nagy bővítést követő európai stratégiakeresésről fog beszélni, és megkísérli a helyzet aktuális elemzését. Gehler szerint stratégiákban nincs hiány; elemzését inkább a több mint húsz éve nyitott kérdésre összpontosítja, a ma létező több mint 70 stratégia véglegességére vonatkozóan.
Mi a végső cél, amelyhez mindezen stratégiáknak közelíteniük kell, és hogyan és milyen kritériumok alapján lehet prioritásokat meghatározni? Az okok, amelyek miatt például a demokrácia előmozdításának témája már nem szerepel Gehler prioritási listáján, levezethetők Pállinger Zoltán Tibor professzor e témával kapcsolatos elemzéseiből. A „A külső demokrácia előmozdításának kudarca?” vezérkérdés keretében Pállinger a politikán belüli belső ellentmondásokat és feszültségterületeket vizsgálja. Kant, Hegel, Fukuyama, Whitehead és Applebaum munkásságára támaszkodva Pállinger bemutatja a külső demokrácia előmozdításának elméleti helyzetének összetettségét. Végső soron arra az empirikus megállapításra jut, hogy bár a demokráciák számára meglehetősen viharos időkben aláásták, a modernizációs tézis, amely a külső demokrácia előmozdításának teleologikus legitimációs narratíváját adja, a valósággal szemben semmiképpen sem vallott kudarcot.
Dr. Christina Griessler ezután a plenáris ülést Gehler EU-ra vonatkozó, konkrétan a Nyugat-Balkánra vonatkozó prioritási listájának élére helyezte. Griessler összefüggést vont a bővítési politika kezdeti dinamizmusa és az úgynevezett Társulási Trió (Ukrajna, Moldova és Grúzia) közötti lassú előrehaladás között a nyugat-balkáni államokkal. Kétféleképpen kezdte: először is, az új jelöltekkel kapcsolatos dinamizmus valószínűleg inkább retorikai, mint tartalmi; másodszor, a nyugat-balkáni „régi” jelöltek között sincs teljes dinamizmushiány, legalábbis bizonyos területeken nem. Griessler azonban országról országra, az egész Nyugat-Balkánon bemutatta, hogy ezek az államok egyre inkább elveszítik érdeklődésüket az EU iránt, és kénytelenek önállóan megoldani a problémáikat. Griessler szerint az EU mint hosszú távú kilátás észrevehetően elvesztette relevanciáját. A politikai felelősség kérdését illetően azonban senkit sem lehet egyszerűen az ellentmondásmentesség elve alapján hibáztatni; inkább árnyalt elemzésre van szükség.
A második panelbeszélgetésen Dr. Robert Klinke nagykövet, a Diplomácia II tanszékének németországi vezetője, Dr. Mariano Barbato és Dr. Ferdinand Trauttmansdorff, osztrák volt diplomata „Az EU a »szuperhatalom« és a »szuperpiac« között” címmel vitatkoznak meg.
Klinke azzal kezdi, hogy Közép-Európa EU-hoz való geostratégiai hozzájárulásaira összpontosít. Fő érve az, hogy az EU keleti terjeszkedésével megteremtette azt az alapot, amelyre bármilyen geopolitikai ágens egyáltalán elképzelhető. Ebből Klinke optimistán levezet egy imperatívusznak álcázott leírást: kifelé tekintve az EU-nak független, cselekvőképes szereplőként kell szerepet vállalnia; valójában nincs más választása. Ahol mások kihívásokat vagy akár fenyegetéseket látnak, Klinke ezeket a sürgősen szükséges változások szükséges előfeltételeiként mutatja be. Barbato ezután a "Stratégiai újraorientációk? Németország cselekvési lehetőségei Európában" című esszéjében az Európai Unió szívében álló országra összpontosít, amelynek kül- és európai politikai döntéseitől sok múlik. Barbato szerint Németország az elmúlt években meglehetősen kényelmesen beilleszkedett kettős szerepébe, amely egyrészt a "nyugat felé vezető hosszú út befejezése", másrészt pedig az "Európa központi hatalma" szerepe között játssza a főszerepet. Trauttmansdorff átfogóan tárgyalja – mind elméleti elemzés, mind empirikus bizonyítékok segítségével –, hogy ez a kényelmes lét nemcsak lassan véget ér, hanem most már végleg véget ért. A panel lezárásaként Trauttmansdorff kiegészíti az EU egyik nagyobb országának nézőpontjait és dilemmáit egy kisebb állam, nevezetesen Ausztria nézőpontjaival és dilemmáival. Jogi háttere további elemző perspektívával gazdagítja a vitát a tárgyalt fenomenális helyzetről. Trauttmansdorff két fő következtetésre jut. Először is, Ausztria, és valójában a kisebb tagállamok általában, most strukturális kihívásokkal néznek szembe szomszédságpolitikájukban. Másodszor, az EU jogpolitikai megközelítése, különösen a sokat hivatkozott, de gyakran működésképtelennek tartott szubszidiaritás elve, központi szerepet játszik. Ausztria azzal a kihívással néz szembe, hogy hogyan valósíthatja meg sikeres integrációját az EU-ba, miközben egyidejűleg saját speciális igényeit is kielégíti.
A harmadik panel az európai modell jövőjét vizsgálja. Dr. Henriett Kovács, Prof. Kristina Kurze és Prof. Dietmar Meyer a versenyképesség és a társadalmi kohézió közötti megfelelő egyensúly keresésének újrakalibrálásán dolgoznak. Az „Emlékezetpolitika – Vissza a jövőbe?” címmel Kovács a magyar emlékezet- és identitáspolitika értelmező autoritásáról fog beszélni. Mire emlékezünk, és mire feledkezünk meg, és milyen mechanizmusokon keresztül? A hangsúly a magyar emlékezetpolitika 2010 óta bekövetkezett radikális átszervezésén és az ebből fakadó újonnan konstruált nemzeti identitáson lesz, amelyet a múltbeli politikai vereségek kórosan traumákká eltúloztak. Azok, akik ma is élvezik Trianon fájdalmát, valószínűleg nem fognak sok szimpátiát érezni Kurze későbbi előadásával kapcsolatban: az Európai Unió Zöld Megállapodásával, amelynek címe „A visszacsapás és a szokásos üzletmenet között?”. De nem azért, mert a megállapodás tartalmaz egy „zöld” összetevőt, hanem azért, mert a hangsúly teljes mértékben a múlton van, és úgy tűnik, ott is akar maradni. Meglepő módon, a perspektívát megváltoztatva, Kurze azzal érvel, hogy ma nincs jele a Zöld Megállapodással szembeni ellenreakciónak. Természetesen az ukrajnai háború fordulópontot jelent. Súlyosbítja az energiaválságot, és így az Unión belüli gazdasági és társadalmi kihívásokat is. Mindazonáltal nincs alapvető kifogás az éghajlati célok feladása ellen, annak ellenére, hogy azok megvalósítása az egyik legnagyobb kihívást jelenti az EU összetett, többszintű rendszerében. Meyer valószínűleg hasonlóan kihívást jelentőnek értelmezi az általa „erőforrás-átokként” emlegetett dinamikát, egy olyan jelenséget, amely nemcsak hogy kezd eluralkodni Európában, hanem már szilárdan meg is szilárdult. Meyer közgazdaságtani ihletésű hozzájárulása először is tisztázza az erőforrások fogalmát, amely korántsem korlátozódik pusztán anyagi mivoltára. Európa történelmi felemelkedését számos erőforrásnak köszönheti. A növekvő népesség, a technológiai és gazdasági fejlődés, a növekvő fogyasztás és a tulajdonjogok intézmények általi védelme csak néhány példa erre. Meyer szerint ebből a rengeteg tényezőből csak az utóbbi kettő marad igazán releváns, ami arra készteti, hogy megkérdőjelezze azokat az erőforrásokat, amelyekre Európa a jövőben építhet. Meyer számára az erőforrás-átok nem a jövő kérdése; már sújtotta Európát. Meyer egy felszólító mondatot is megfogalmaz Európa számára, és ez a legjelentősebb elképzelhető parancsoló mondat: Európának újra kell találnia önmagát.
Az utolsó panelbeszélgetésnek nélkülöznie kellett a harmadik tagját, így a figyelem még inkább Dr. Hettyey András és Ellen Bos professzor két előadására helyeződött át. Mindketten, bár különböző szinteken, a magyar EU Tanács elnökségének kérdését járták körül. Időközi értékelésében Hettyey kiegyensúlyozott perspektívára törekedett. Bár a magyar elnökség nem volt teljes kudarc, aligha nevezhető sikertörténetnek sem. Technikai szinten az együttműködés kétségtelenül szilárd volt, de ez aligha tudta elfedni a negatív címlapokat és az elmúlt hat hónap általános gyenge sajtóvisszhangját. Hettyey gyorsan összefoglalta megállapításait, mielőtt előadásának második részében bemutatta volna tézisét a magyar külpolitika „liberális fordulatáról” – egy olyan időszakban, amikor az EU egy „realista fordulatra” törekszik –, élénk vitát kiváltva. Bos analitikus metaszintre váltott, érvelését az EU-n belüli nemzeti szuverenitás és a jogállamiság szupranacionális szintű érvényesítése közötti feszültség köré szervezve. Bos szerint a szuverenitási konfliktusok már nem elszigetelt jelenségek, amelyek csak Magyarországot érintik. Az a vád, hogy az EU politikáján keresztül aláássa tagállamai nemzeti autonómiáját, ismerős kifejezés Közép- és Kelet-Európában, amire Bos végül rávilágít a megosztott szuverenitás fogalmának bevezetésével és az itt releváns központi koncepció alapvető reflexiójának elindításával.
Simon TAFLER