Az 1989-es politikai változásokat követően Magyarország parlamentáris kormányzati rendszert vezetett be egykamarás parlamenttel. Az Országgyűlés eredeti 386 tagjának megválasztására kombinált választási rendszert vezettek be, amely magában foglalta az arányos képviseletet, a mandátumváltási rendszert és a kompenzációs elemeket. A 386 képviselőből 176-ot abszolút többséggel választottak meg egyéni választókerületekben. Ha az első fordulóban egyetlen jelölt sem érte el az abszolút többséget, megismételt választást tartottak, amelyen minden olyan jelölt indulhatott, aki az első fordulóban a szavazatok legalább 12,5%-át megszerezte. Legfeljebb 152 képviselőt választottak meg arányos képviselet alapján 20 regionális többmandátumos választókerületben pártlistákon keresztül. A helyek elosztásánál csak azokat a pártokat vették figyelembe, amelyek listái a szavazatok legalább öt százalékát megszerezték. A küszöb 10 százalék volt két párt szövetségei, és 15 százalék három vagy több párt szövetségei esetén. A választási rendszer kompenzációs eleme a fennmaradó 58 mandátum elosztásánál lépett érvénybe, amelyekre a pártok országos pártlistákat nyújtottak be. Ebben kulcsfontosságúak voltak az egyéni választókerületekből származó töredékszavazatok (a vesztes jelöltekre leadott szavazatok) és a területi listákon keresztüli mandátumelosztásból származó maradékszavazatok. Ez a választási rendszer rendkívül bonyolult volt, és a mandátumok elosztását gyakorlatilag lehetetlen volt megérteni.
A 2010-es parlamenti választásokat követően megreformálták a választási rendszert. A korábbi rendszer alapvető szerkezetének megőrzése mellett mélyreható változásokat is végrehajtottak. Röviddel a 2010. májusi alakuló ülése után az újonnan megválasztott parlament alkotmánymódosítást fogadott el, amely a képviselők számát maximum 200-ra korlátozta. 2011 decemberében új választási törvényt fogadtak el, amely a képviselők számát 199-ben határozta meg, ami szükségessé tette a választókerületek határainak újrarajzolását. Azóta a 199 parlamenti képviselőből 106-ot relatív többséggel választottak meg egyéni választókerületekben, 93-at pedig arányos képviselettel pártlistákon keresztül egy országos választókerületben. A választóknak két szavazatuk van. Az első szavazatuk az egyéni választókerületekben induló jelöltekre, a második pedig egy pártlistára vonatkozik. Megmaradtak a pártlistákra (5 százalék) és a több párt közös listájára vonatkozó meglévő küszöbértékek (10, illetve 15 százalék). Az új választási rendszer kompenzációs eleme szerepet játszik a 93 listás helyek elosztásában. Ebben az eljárásban a listákra leadott szavazatok mellett az egyéni választókerületekben a vesztes jelöltekre leadott szavazatokat (vesztes kártérítés), valamint a győztes jelölteknek a mandátum megszerzéséhez nem szükséges szavazatokat (nyertes kártérítés) is figyelembe veszik.
A 2011-es választási törvény különleges rendelkezéseket vezetett be a 13 hivatalosan elismert hazai nemzeti kisebbség képviseletére vonatkozóan. Azok a választók, akik a választások előtt regisztrálnak kisebbséghez tartozóként, második szavazatukat nem pártlistára, hanem a kisebbségük által benyújtott listára adják le. Egy mandátum megszerzéséhez egy kisebbségnek csak a párt által megkövetelt szavazatok körülbelül egynegyedét kell megszereznie. Egy másik új rendelkezés szavazati jogot biztosított a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező magyar állampolgároknak. Ez a szabályozás különösen a szomszédos országokban élő magyarokat érinti, és lehetővé teszi számukra, hogy levélben regisztráljanak és szavazzanak, de csak egy pártlistára.
A választási rendszer legjelentősebb változása az abszolút szavazásról a relatív többségi szavazásra való áttérés az egyéni választókerületek szintjén. Mivel a leadott szavazatok relatív többsége elegendő egy mandátum megszerzéséhez, a közvetlen jelöltek meghatározásához mostantól csak egy szavazási forduló szükséges. Ez kiküszöböli a korábban elterjedt gyakorlatot, hogy a pártok a második forduló előtt összejátszottak, és így gyakorlatilag megakadályozza a taktikai szavazást.
A 2022-es parlamenti választások előtt a kormány 2020 novemberében újabb javaslatot nyújtott be a választási törvény módosítására, amely szigorúbb követelményeket tartalmazott a pártlisták összeállítására vonatkozóan. A korábbi szabályozás előírta, hogy egy pártnak legalább kilenc megyében és a fővárosban, összesen legalább 27 választókerületben kellett saját jelöltjét állítania ahhoz, hogy jogosult legyen listával indulni. A választási törvény 2020 decemberében elfogadott változata azonban előírja, hogy a pártoknak legalább 14 megyében és a fővárosban, összesen legalább 71 választókerületben kell saját jelöltjét állítaniuk ahhoz, hogy listát állíthassanak. A szabályok szigorítása tovább korlátozza a pártok lehetőségét az egyéni választókerületekben való jelöltállításban való összejátszásra.
A 2021 novemberében elfogadott lakóhelyi törvény módosítása szintén befolyásolhatja a választásokat. Mivel ez a módosítás eltörli a lakcímként megadott címen való tényleges lakhatás követelményét, és a lakcím bejelentéséhez csak a tulajdonos hozzájárulása szükséges, egyszerűsítheti a célzott választói turizmust a vitatott választókerületekben. Ez különösen arra használható, hogy a külföldön élő magyarok fiktív magyarországi lakcím fenntartásával közvetlen jelöltekre szavazhassanak.
Összességében a 2011 óta érvényben lévő választási rendszert erős többségképző és aránytalan hatás jellemzi, ami a relatív többségi szavazás és a kompenzációs rendszer által kiosztott helyek magas arányából fakad. A 2014-es és 2018-as parlamenti választásokon a kompenzációs rendszer különösen a legnagyobb pártok számára bizonyult előnyösnek. A vonatkozó szakirodalom szerint a választási rendszer többségképző hatása arra utal, hogy valószínűleg kétpártrendszer alakul ki. A 2014-es és 2018-as választások eredményei alátámasztani látszanak ezt a hipotézist. A kormánypártok, a Fidesz/KDNP, a pártlistás szavazatok 44,87, illetve 49,27 százalékát szerezték meg, ami mindkét esetben elegendő volt a parlamenti kétharmados többséghez. A széttagoltság miatt az ellenzéknek esélye sem volt a kormánypártok többségének megtörésére. Emiatt az ellenzék összehangolt fellépése tűnt a kormány leváltásának egyetlen gyakorlati lehetőségének.
Ellen BOS / PÁLLINGER Zoltán Tibor
Videó - Andrássy Universität Budapest
